DogHájking nyereménytúra

Fontos: Ez a bejegyzést utólag (2019.05.31) írtam meg, csak visszadátumoztam!

Korábban már írtam DogHájking élményeinkről Mollyval itt. A kezdeményezést továbbra is remeknek tartom, az árat már kevésbé, ezért sem járok Bencéékkel ki, pedig a helyszínek csodásak, de a busz is kényelmetlen. Inkább összeülünk páran egy kényelmes kocsiba és szétosztjuk az üzemanyagköltséget. :) Ugyanakkor csúcs lehetőség, ha nem tudsz/ nem akarsz egyedül útnak indulni külföldre túrázni.

De adódott a lehetőség, hogy egy Molly szemszögéből írt korábbi túráról szóló élménybeszámolóval nyereményjátékon vegyünk részt, és nyertem egy szabadon választható egynapos túrát. :) 

Így jutottunk el ezúttal a Rax-hegységbe, Ausztriába, március 3-án. A tervezett útvonal a Heukuppe csúcsig vezetett (2007 m). Normál terepviszonyok esetén ez kb. 3 órás út felfelé. De tél volt, nem volt normál terepviszony, az 50-60 cm mély hó teteje ugyanis a napokig tartó jóidő hatására megolvadt és lefagyott, jégpáncélt képezve. Aki járt már ezen a terepen, tudja, hogy egy igen meredek emelkedő visz fel a Karl Ludwig Haus menedékházhoz (1804 m), néhol láncokkal segítve a haladást. A többi túrázó, akikkel találkoztunk útközben, mind túrasível vágott neki a hegyeknek.

Bár a Dog Hájking felhívja a figyelmed, hogy biztosítást magadnak kell köss, azért én mint túravezető, lemondtam volna ezt a túrát (nyilván figyelve a kinti időjárást). A kutyás csapat sima túrabakancsokban vágott neki a Preiner-hágónak. Néhol a jég vékony volt a hó tetején, és combközépig süppedtünk az alatta lévő hóban, mert esélytelen volt megállapítani, hogy pontosan hol megy a turistaút. Néhol viszont olyan páncélt képezett, hogy a síelők közt is voltak váratlan helyzetek, de a túratársaim közül is csúsztak a lejtőn pártíz métert. A láncos rész előtt át kellett kelnünk egy részen ahol bokor se fogott volna meg, és leírhatatlanul csúszott a hegyoldal. Utólag visszatekintve csodálkozom, hogy nem fordultam vissza, ahogy páran tették, pedig ezen a rövid szakaszon halálfélelmem volt és egy sráccal kézenfogva hatkézláb vészeltem át a dolgot... 

A kutyák a karmaikkal simán ugrándoztak, még játszottak is a lejtőkön.

A kutyákat nem zavarta a meredek terep

A láncos résztől könnyen-gyorsan feljutottunk a menedékházba, de már Bence bejelentése előtt tudtuk, hogy rengeteg időt veszítettünk a lassú haladással, így nem maradt elég idő arra, hogy a csúcsig felmásszunk. Azért a kilátás innen se volt semmi, és kiszúrtunk pár kőszáli kecskét is. :) 

Aki ismer, tudja, hogy csak nagyon indokolt esetben adok ruhát a kutyára: a jeges szél és Molly megcsappant kondija most elég indok volt.

Felhők felett :)

Lefelé a halálfélelmetes szakasz után többnyire fenéken csúszva közlekedtünk, persze óvatosan, amennyire lehetett, és kellőképp kimerülve értünk vissza a buszhoz.

Én sokat tanultam ebből. Egyrészt, hiába nézi a túravezető az időjárást, nekem is érdemes. Másrészt, ha már ott vagyok, akkor sem a teljesítmény a fontos, hanem túlélni/ épségben visszaérni a buszhoz, és merni kell visszafordulni, a Heukuppe megvár, a hülyék meghalnak, az osztrákok nem véletlenül csak túrasível caplattak. :)